Az ELTE GTK Marketing és Érveléselmélet Tanszék professor emeritusa, Mandják Tibor és szerzőtársai tanulmánya az egzotikus Afrikába, a ruandai kézművesiparba kalauzolja el olvasóit. A publikációig vezető út egy többéves nemzetközi együttműködés és közös gondolkodás volt, amelyet konferenciák, terepkutatás, több körös szakmai bírálat és több ezer kilométeres távolság szegélyezett. A kutatás közben pedig egy olyan kulturális történet is feltárult, amely a tudományos eredményeken túl is mélyen megérintette tanár urat. 

Egy igazán nemzetközi szerzőségben született cikke jelent meg a közelmúltban. Mi a háttértörténete?

Elég messziről kell indulnom. Olof Brunningével, az egyik szerzőtárssal, még sok évvel ezelőtt találkoztam az EM Normandie Üzleti Egyetemen, ahol kutatócsoport-vezetőként, az iskola Nemzetközi Tanácsadó Testülete előtt beszámolót tartottam az elért eredményeinkről. Ennek a nemzetközi testületnek Olof is a tagja volt, róla pedig tudni kell, hogy a svéd Jönköpingi Nemzetközi Üzleti Egyetemen oktat és a svéd kormány afrikai egyetemeknek nyújtott tudományos támogatásának keretében két egyetem doktori képzését is segíti. Ezzel én akkor még nem voltam tisztában, de mivel én is rendszeresen jártam Togóba, jóval korábban pedig hosszú éveket töltöttem Algériában, így Afrika egyből közös beszédtémánk lett. Néhány évvel később Olof megkeresett, hogy ennek a svéd programnak a keretében lenne-e kedvem előadást tartani a szervezetközi marketingről és ezen belül az IMP (Industrial Marketing and Purchasing) megközelítésről. Természetesen volt, így, még 2022-ben, először virtuálisan tartottam egy előadást Maputóban, majd Kigaliban, a Ruandai Egyetem tudományos konferenciáján személyesen is megtartottam a témával kapcsolatos előadásomat. A konferencia helyi előadói közt volt Philemon Nshimiyimana is, aki Olof egyik doktori hallgatója volt. Philemon arról beszélt, hogy a kulturális hagyományok és a tudás hogyan kapcsolódik össze a batnai kézműveseknél. Őt hallgatva vetettem fel, hogy a 2023-as IMP konferenciára készítsünk hárman egy előadást. A pozitív visszajelzéseken felbuzdulva találtuk ki, hogy állítsunk össze egy olyan kéziratot, ami beadható a Journal of Business & Industrial Marketing számára. Az első változatot, amit elküldtünk az újságnak, 2024. május 10-én volt. 

Mi történt ezután?

Pár hónappal később megkaptuk az első bírálatot, amely mindkét bíráló részéről elképesztően sok felvetést és javítanivalót tartalmazott. Ez először problémának tűnhet, viszont én azt vallom, hogy annál ritkán történhet jobb egy szerzővel, mint hogy ennyire pontosan leírják a bírálók a problémáikat, mert így sokkal egyszerűbb a megoldásokon és a javaslatokon dolgozni. Két fő visszajelzést kaptunk: egyfelől, hogy egy esettanulmány nem elég, másfelől pedig, hogy a diadikus vizsgálat helyett inkább egy triádjellegű kutatást végezzünk. Philemon erre izzította a kézműves kapcsolatait, így végül három kézművesség lett az eredeti egy helyett. Még volt pár javítási körünk, míg végül 2026. február 24-én fogadták el a végleges kéziratot és idén augusztus 20-án megjelent. Így a kézirat első változatának a leadásától a publikáció tényleges megjelenéséig, több mint két esztendő telt el.

Tehát egy svéd és ruandai szerzőtárssal dolgozott. Hogy néz ki a gyakorlatban egy többszerzős, nemzetközi cikk körüli munka? Mi alapján osztották fel a feladatokat?

Ahogy az már szóba került, Philemon végezte a helyszíni kutatást, hiszen ő beszéli a helyi nyelvet és fordította le a gyűjtött anyagokat angolra. Olof a szervezeti oldalról közelített, nekem pedig a B2B elméleti rész jutott. Felváltva írtunk meg egy-egy részt, majd közösen átbeszéltük. Sokszor egyébként a bírálók hatására tisztultak le dolgok, az is előfordult, hogy amikor egyikünk sem tudott valamit frappánsan megfogalmazni, a szerkesztő megtette helyettünk. Ebből az is látszik, hogy a bírálókra és a szerkesztőkre akkor sem kell ellenségként tekinteni, ha csúnya dolgokat fogalmaznak meg, mert mindegyik bírálatnál azt éreztük, hogy azért mondják azt, amit, mert szeretnék, hogy tudományosan valóban jól megalapozott legyen a cikk.

Sokan el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen cikk mögött akár két évnyi munka is rejtőzhet. Miért lehet ilyen hosszú a folyamat?

Azért azt fontos kiemelni, hogy nem minden tudományos publikáció ennyire hosszú. Ez most azért sikerült így, mert gyakorlatilag három ország szerzője dolgozott együtt, többezer kilométer távolságról, ami azért meghosszabbította a munkát. Alapvetően az újság ad határidőket, de ismerték a helyzetünket, és emiatt teljesen elfogadták, hogy más ütemezésben dolgozunk.

Mik voltak a legfontosabb felfedezéseik a kutatás során?

Az egyik, hogy a valóságban tényleg létezik a kölcsönös tudás fogalma és hogy látjuk, hogy hogy jön létre és mit jelent. Egy viszonylag érdekes dolog jött ki ezzel kapcsolatban: az afrikai őshonos, kézműves és az üzleti tudás első ránézésre két különböző dolog, mégis ugyanazon folyamatokból áll. A kutatásban azt figyelhettük meg, hogy amikor ez a kettő találkozik, nem adódnak össze és nem is fedik át egymást, hanem egy teljesen új kombinációt hoznak létre, ami korábban egyik oldalon sem létezett. Ami itt a lényeges kérdés, hogy az így létrejött transzformációt fogják-e kölcsönösen használni vagy sem? Kicsit tudományosabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a kölcsönös tudás nem elsősorban birtokolt tudáskészlet, hanem egy kapcsolati és különböző lépésekből álló (procedurális) koordinációs képesség. Összeségében erről szól ez a történet.

Mi jelentett az Ön számára újdonságot ebben a kutatási folyamatban?

A cikkben ezt helyhiány miatt nem tudtuk leírni, de számomra döbbenetes volt, amit a kosárfonásról kulturálisan megtudtam. Több mint harminc évvel ezelőtt történt, a szörnyű ruandai népirtás, ahol az évszázadok óta együtt élő őslakosok, a hutuk és a tuszik, egy része fordult egymás ellen. Pontosabban a hutu miliciák 100 nap alatt közel egymillió tuszit és mérsékelt hutut mészároltak le. Hihetetlen, döbbenetes és fantasztikus, hogy az asszonyok ősi, közkedvelt kosárfonó tevékenysége a nehezen induló társadalmi megbékélés egy kulcsfontosságú része lett. A nők, akik a legkevésbé vettek részt a polgárháborúban, voltak azok, akik ezzel a közös társadalmi eseménnyel – ami nálunk a kukoricamorzsolásnak felel meg – kezdték el felépíteni a társadalmi megbékélés. Az általuk készített fonott kosarakat máig „békekosárnak” (Agaseke Peace Basket) hívják Ruandában. Szóval gyakorlatilag ezzel indult el egy konszolidációs folyamat. Nyilván ez már egy kicsit messzebb vezet a cikkünk témájától, de amikor ezt megértettem, félelmetesen lenyűgözött, hogy egy ilyen tevékenységet a mindennapi emberek a béke építéséhez és a továbblépéshez használják.