Szabályozható-e a kockázat? – Bemutatjuk Dr. Pétervári Kinga könyvét

A könyv bevezetője már az első oldalakon világossá teszi a szerző célkitűzését: „A modern jogfelfogás célja nem csupán a rend fenntartása, hanem a kockázatok hatékony elosztása és kezelése, különös tekintettel arra, hogy kik a kockázatviselők, és milyen elvek mentén oszlanak meg a terhek” (9. oldal). A jog – definíciója szerint – a bürokráciához, hatalomszervezethez, az államiság meglétéhez kötött, így annak eszközei, lehetőségei, hatékonysága is ezáltal a viszony által meghatározott keretek között marad. Nincs jog állam nélkül, és az adott állam specifikus sajátos karaktere, politikai berendezkedése, kultúrája befolyásolja a tételes jogot és annak érvényesülését, amely ezek után szükségszerűen megint specifikussá és lokálissá válik. A vizsgált jelenség a könyvben maga a „kockázat”, illetve annak értékelése, elemzése és kezelése a jog eszköztárán keresztül, sőt, akár azon túl. A feszültség azáltal keletkezik, hogy a kockázatok a jogalkotó, a politikai elit számára sem kezelhetők lokálisan. Ez az alapvetés meghatározza a könyv narratíváját, amely a jogi szabályozás különböző aspektusait elemzi a történeti, politikai és gazdasági kontextusok tükrében.

A történeti perspektíva jelentősége

A könyv első része a történelem tanulságai alapján magyarázza a kockázatkezelés modern kihívásait. Pétervári Kinga részletesen elemzi a magyarországi szocialista gazdaság működését, különösen az 1968-as „új gazdasági mechanizmust”, amelyet „a tulajdonjogi bizonytalanság és a bürokratikus kockázatkezelés példájának” nevez (22. oldal). A szerző hangsúlyozza, hogy a szocialista rendszerben a tulajdonjogok definiálatlansága megakadályozta a piaci hatékonyság mérését és a gazdasági racionalitás kialakulását. „A tulajdonjogi szemlélet hiánya nem csupán jogi, hanem gazdasági szinten is akadályozta a fejlődést, hiszen a kockázatok terheinek viselése nem hatékony elosztást eredményezett és a költségek mindig a legkiszolgáltatottabbakra hárultak” – írja a 31. oldalon. E jelenség következtében az ország sem tud gazdagodni.

A magyar szocialista rendszerben kialakult kvázi-piaci struktúrák jól példázzák, hogy a jogi szabályozás hiánya milyen hosszú távú következményekkel járhat. A könyv rámutat arra, hogy az állami tulajdonjog és a vállalati autonómia közötti ellentmondás és ennek jogi képtelensége nemcsak jogi problémákat, hanem komoly gazdasági zavarokat is eredményezett: „A vállalatok nem rendelkeztek valódi tulajdonjoggal, ami ellehetetlenítette a hatékony gazdasági kalkulációkat – többek között az árak kialakulását, a költségek figyelembevételét – és így a döntéshozatalt” (30. oldal).

A politikai alku és a jogalkotás kockázatai

A második rész a politikai döntéshozatal és a jogalkotás kapcsolatát vizsgálja, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor a jogalkotási folyamatot ideológiai szempontok vezérlik. A szerző különösen bírálja a 2011-es egyházi törvényt, és annak bevezetési módját – gyakorlatilag annak visszaható hatályát –, amely a magyarországi kisegyházak és a parlament közötti mindmáig megoldatlan jogi alkudozásról szól (94. oldal). Kérdés, vajon a többségi elvre épülő jogalkotói érvek elég okot adnak-e a vallások közötti különbségtételhez? Az elemzés végén ez a kérdés inkább akként merül föl, hogy egyáltalán lehetséges-e az illiberális demokrácia, vagy létezik-e nem plurális demokrácia. A konklúzió szerint az állam–egyház modelljének a jövőre tekintettel történő bevezetése minden bizonnyal átment volna az alkotmányos szűrőkön. A jogi érv így kizárólag a visszaható hatály alkotmányellenessége lehet. Bár a demokrácia lényege a többségi elv kell legyen, annak korlátlan megvalósulása olyan anomáliákat hoz létre a demokratikus intézményekben, amelyeket túl lehet ugyan élni, de alapvető torzulásokat teremt a politikai rendszerben. Az első generációs alapvető jogokat ezért még egy demokráciában sem a demokratikus intézmények garantálják, hanem a jog uralma védi őket.

Az állami ígéretek természete

A harmadik rész a költségvetési törvény jogi természetét vizsgálja, azt, hogy az állam felelősségre vonható-e az ígéreteiért, ha ezt az állami költségvetésen keresztül teszi.  „A költségvetési törvényekben tett ígéretek jogi értelemben nem számonkérhetők, ami jelentős bizalmi válsághoz vezethet” (174. oldal). A költségvetési jog strictu sensu a kormányzat elszámoltathatóságát főként politikailag biztosítja. A kormány tehát a közjogi ígéreteiért (választások, programok) csak politikailag felel. A válasz tehát az, hogy az állami ígéretek csak akkor számoltathatók el, ha azok a Ptk. rendelkezései szerint születtek, azaz, ha azt az állam polgári jogi jogalanyként teszi. Ez mutatja a jogalkotási folyamat kockázatát és az alkupozíció fontosságát (pl. a nyugdíj- vagy a társadalombiztosítási rendszer). És nemcsak az alkupozíciót, hanem az e kockázatok kezelésével kapcsolatos költségek elosztására vonatkozó hatalmi pozíciót is.

Pétervári Kinga egy empirikus kutatást is bemutat, amely a magyar egyetemi hallgatók pénzügyi attitűdjét vizsgálta több éven keresztül, ahol a kockázatok a laikus jogtudathoz kapcsolódnak: Előfordulhat ugyanis, hogy a magánszemélyek jogtudata nem felel meg a régóta kialakult morálnak és jogelveknek, ilyen például az a norma, hogy a kölcsönt vissza kell adni. A szerződéses ígéretek jogi kötöttsége lazulni látszik, így felmerül a kérdés, hogy mi a szerepe a piacnak és mi az államnak. A hangsúly itt a laikusok hozzáállásán van, azaz mit lehet és mit kell jogilag a nemteljesítés ürügyeként értelmezni, és kell-e intézkedéseket tenni az adósok fokozottabb védelmére? A kutatás eredményei szerint, ha baj van, a hallgatók egyre inkább családi és baráti támogatásra támaszkodnak, miközben csökken a bizalmuk az állami intézmények iránt. Éppen ezért, még ha bizonyos értelemben a jóléti államok esetében elfogadott, hogy piaci problémák esetén a szabályozás segít, a segélyre vonatkozó igény itt korántsem ugyanazt az intézményt jelenti. Ami ehhez képest speciálisnak tűnik, az az érezhető szkepticizmus az állammal szemben, ami 2015-höz képest 2024-ben sokkal erősebb is – nem azért, mert a szabályozással az állam a magánéletbe is beleavatkozik, hanem mert az államot inkompetensnek ítélik meg. Az eredmény az, hogy továbbra is az opportunista kapitalista célok (a gazdagságra való törekvés) maradtak meg az erények (autonómia, pénzügyi függetlenség, megfontoltság) nélkül.

Technológiai fejlődés és szabályozási kihívások

A negyedik rész bevezetésében egy provokatív esszé olvasható, ami a tudományos kutatások szerzői joga ellen, de a kutatás szabadsága és az internet által lehetővé tett szabad hozzáférés mellett és érdekében szól.  Az internet – legalábbis a web 2.0 – olyan lehetőséget teremtett a szabad kifejezésre, amely alapvetően megkérdőjelezi a szerzői jog jelenlegi változatát. Bárki bármit közzétehet, kivéve a kutatókat, akik folyamatos publikációra ítélve (publish or perish) hivatalosan csak tudományos folyóiratokon vagy könyv(kiadó)n keresztül juthatnak el a nyilvánossághoz. E fejezet a tudományos élet második világháború utáni idejére összpontosítva a szerzői jogtulajdonosok, a kiadók és a szerzők szerepét tárgyalja. Ekkortól számítva ugyanis a kutatást szinte teljes egészében közpénzekből finanszírozzák. A kutatás szabadsága nemcsak a kutató szubjektív jogát jelenti arra, hogy publikálja munkáját, és ezáltal monopóliumot teremt munkája felett, hanem azt is, hogy a kutató hozzáférjen mások munkájához (188. oldal). E vizsgálat végső következtetése az, hogy a hangsúly ismét a szerzőről a műre helyeződik át a tudományos világban, akárcsak a régi, Guttenberg előtti időkben. Ez azt jelenti, hogy a kutató mint magánszemély továbbra is a szabadpiac fontos szereplője és a „népszerű” tudomány terjesztője maradhat, de a tudományos cikkekhez való internetes hozzáférés biztosítása nem függhet a kiadóknak fizetendő díjaktól – akik jobbára szintén a közpénzekből biztosított piacon tevékenykednek.

Az utolsó fejezetek az internetnek köszönhető inkompetencia terjedését tárgyalja. Az internet két párhuzamos, de egymásba fonódó világot köt össze: az online-t és az offline- t. Ugyanakkor ma már, ha egy szoftver hibás az interneten, annak fizikai következményei lehetnek a való világban: nem sikerül a távoli műtét, összedől a tőzsde, vonatbaleset következik be stb. Összekötő jellegével az internet beilleszt egy harmadik elemet a folyamatba, és részt vesz minden online tranzakcióban. A kockázattelepítés új szabályokat igényel, akár más igazságossági modelleket kívánva (objektív felelősség, kártérítési plafonnal). Mivel a tömeges adatok és a statisztikai meghatározhatóság és feldolgozhatóság iránti mohóság csak nő, egyre több és több adatbázis fonódik össze, mások szoftverének megkülönböztetése, a tartalomért való felelősségvállalás bizonyos szempontból egyre fontosabb (208. oldal). Azonban a gépi tanulás terjedése miatt a mások szoftveréért vagy adataiért való felelősségvállalás, illetve ennek határai elmosódnak, hiszen nem lesz egyértelműen megkülönböztethető, hogy mi volt a hiba, és honnan származott. Mindezzel együtt változik a magánéletről vallott általános felfogás is. Néhány jogsértés nemcsak a személyes adatok tulajdonosait, hanem a versenytársakat, adatbázisok tulajdonosait, szerzői jogok tulajdonosait is érintik. Ezért ebben a kontextusban az adatok védelmének kérdése, minősítése fokozottan jelenik meg. Felelősségre vonáskor ezeknek a kockázatoknak a kezelése ismételten nem az általános vétkességi felelősségen kellene múlnia, hanem az objektív felelősségen (239.oldal). Minderre megfelelő kockázatkezelő eljárások léteznek.

Elmondható, hogy dr. Pétervári Kinga könyve érdekes, kreatívan egyedi, önálló felvetéseket és ezáltal hozzáadott tudományos értéket hordozó munka. A sok jogesettel, idézetekkel és részletes elemzésekkel gazdagított mű nemcsak informatív, hanem elgondolkodtató is, és arra ösztönzi az olvasót, hogy újragondolja a jog szerepét a modern társadalomban. Gratulálunk oktatónknak a kötethez!

Fotók: Horváth Péter