Kérdezem én: milyen volt Spanyolország?

Először is: köszönöm, hogy időt szakítottál rám és a kérdéseimre.

Igazán semmiség, mindig is szerettem párbeszédeket folytatni a fejemben.

Mesélj egy kicsit, hogy kezdődött ez az egész Erasmus. Miért pont Spanyolország és Sevilla?

Már gimnáziumban azzal a szándékkal kezdtem el spanyolul tanulni, hogy egyszer életem során szeretnék majd Spanyolországban élni, így amikor az egyetemen kínálkozott a lehetőség, nem is volt kérdés, hogy jelentkezem, és hogy mi lesz a célországom. Sevilla már valamivel érdekesebb történet… egy hasonlattal élve, mondhatni a pálca választott engem, nem én a pálcát. Csak ez esetben a mágia helyett a HOMB állt a háttérben (a HOMB a Hallgatói és Oktatói Mobilitási Bizottság, ők hozzák meg a hivatalos döntést a mobilitásokkal kapcsolatban). Eredetileg Malagába nomináltak, de a végső döntés során Sevillát kaptam meg célvárosnak.

Elszomorított ez a változtatás?

Inkább csak elbizonytalanított. Hirtelen nem is tudtam, hogy érezzek; már hetek óta abban a tudatban éltem, hogy Malagában töltök majd egy félévet. Csalódottnak nem mondanám, hogy csalódott voltam, inkább csak kizökkentett. Visszatekintve, áldom a sorsot (vagy a HOMB-ot), hogy így adódott. Kint létem alatt számos andalúz várost meglátogattam, és Sevilla számomra semmihez sem fogható (igen, voltam Malagában is). Lehet, hozzáadódik a meglepetés varázsa is, az, hogy minden elvárás nélkül jöttem ki, így pedig még kellemesebb volt a ,,csalódás”. De hozzá kell tenni, hogy Sevilla nem véletlenül Andalúzia fővárosa; egy csodálatos és elvarázsoló város, én minden nappal egyre jobban otthon éreztem magam benne.

És hogyan telt a félév tanulmányi része?

Remek kérdés, az az igazság, hogy erős kettősség van bennem ezzel kapcsolatban. Bizonyos szempontból könnyebbnek éreztem a követelményeket, mint otthon, például az órák maguk sokkal kevésbe sűrítettek és fárasztóak. Másrészről viszont voltak visszásságok, például az értékelési rendszert eléggé megbonyolították, nagyon sok előadást is kellett tartanom, ami rengeteg munka és stressz volt. Összességében nem mondanám teljesíthetetlennek, de azért sikerült életem legrosszabb átlagát produkálnom (bár ehhez az is hozzátartozik, hogy nem feltétlenül tanulással töltöttem az időm nagy részét). 

Hogy álltál a honvággyal?

Lehet, hogy ezzel megosztó dolgot fogok mondani, de nem sok honvágyam volt a szó szoros értelmében. Talán inkább ember vágyam… ha létezik ilyen. Nagyon hiányoztak otthonról a barátaim, főleg az első pár héten, amikor napok alatt több száz embert ismersz meg, mégis úgy érzed, senki nem ért meg úgy, mint az otthoniak. Viszont a város és a kultúra teljesen magába szippantott itt, egyszerűen tökéletes volt, sőt a spanyol életmód és rutin úgy érzem, sokkal jobban illeszkedik az én mentalitásomhoz és szokásaimhoz, mint a magyar, ezért ilyen értelemben nem hiányoltam nagyon Budapestet. Úgy sejtem, inkább fordított honvágyam lesz: Pesten majd hiányozni fog az esti pezsgés, a közeli gyönyörű parkok, a lassú reggelek…

Mi volt a legnehezebb a félévben?

A húszkilós feladott bőröndömön kívül? Talán a nyelvi korlátok. Bár beszélek spanyolul, a magyar nyelv változatossága semmivel nem összehasonlítható, és sokszor éreztem, hogy valami, amit magyarul nagyon jól ki tudnék fejezni, spanyolul nem úgy megy át. Éppen azért néha az a benyomásom volt, hogy a kinti barátaim sose fogják megismerni az ,,igazi énemet”. Mondták is néhányan, hogy teljesen másmilyennek tűnök, amikor magyarul beszélek. Szerencsére ez idővel azért enyhült, illetve két magyarral laktam együtt, így bőven volt lehetőségem magyarul is kommunikálni. 

Ha visszamehetnél az időben, és tanácsolhatnál valamit a saját magadnak a kiutazás előtt, mi lenne az?

Hogy legyen nyitott, mert lehet, hogy azok az emberek válnak majd a legjobb barátaivá kint, akikről nem is gondolná. És hogy ne vegyen fel egy bizonyos tantárgyat.

Hogy érzed, megváltoztatott téged ez a külföldi tapasztalat? 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, viszont úgy érzem sokak szerint a kiutazó és a hazaérkező ember teljesen két külön személyiség, rá se lehet ismerni. Lehet, hogy ez valakinél valóban így van, viszont rám szerintem nem igaz. De az tagadhatatlan, hogy ez a félév sok dolgot más perspektívába helyezett. Például, ha belegondolok, hogy spanyolul adtam elő egyetemi szinten egy telt osztályterem előtt, a korábbi, otthoni énem hátast dob így utólag is. Rengeteget tanultam az itteni emberek életfelfogásából, és csak remélem, hogy a jó szokásokat otthon is tudom majd tartani. De, ami talán még fontosabb, hogy magabiztosabb lettem olyan területeken, ahol korábban nem voltam az, és úgy érzem, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sikerült magamat teljesen átadnom ennek az élménynek, és hogy kihasználhattam az összes lehetőséget, ez pedig nekem nagyon fontos volt, amikor kiutaztam. 
Azért van, ami nem változik; introvertáltként kezdtem meg ezt az utazást, és büszkén mondhatom, hogy akként is fejeztem be. Nekem lett a legtöbb ismerősöm? Nem. Cserébe igazán közeli barátokra találtam.

Bármi végszó?

Bárki, aki Erasmus előtt áll, ne aggódjon a kiutazás és a beilleszkedés miatt! Hazajönni úgyis sokkal nehezebb lesz – a lehető legjobb értelemben véve. 

Fotók: Kelenik Nóra