Jó hangulatú túra a Dunakanyarban
A GTK-n alakuló túraklub idén immár harmadik alkalommal nyújtott lehetőséget a kar hallgatói, munkatársai számára a jó levegőn való mozgásra, az ismerkedésre, hosszas beszélgetésekre.
A túrát rapid keretek között hirdettük meg, csak előző pénteken került ki az esemény a kar netes felületeire. Ennek ellenére 25-en jelentkeztek, akik többségét még a hétfőn megérkező hidegfront sem tudta eltántorítani.
A reggel 8 órás induláskor a Nyugati pályaudvaron 17 lelkes túrázó várt a vonat indulására, kiderült nemcsak a karunkról, hanem a BGGyK-ról és Corvinusról is csatlakozik hozzánk egy-egy hallgató. Voltak ismerős arcok, akikkel már a nyár folyamán is volt szerencsénk együtt kirándulni, de érkeztek újoncok is. Kijelenthetjük, a túrakör folyamatosan bővül.
„Lesz eső?”, „Ki hozott esőkabátot?” – kérdezgették többen. Klasszikust idézve: „Kockázat nélkül nincs győzelem!”, így hamarosan nekivágtunk. Szerencsénkre az eső végig elkerült minket, sőt dél körül már a nap sugarai is elő-előkerültek.
Nagymaroson még egy túratárs csatlakozott hozzánk, majd gyorsan a Remete-barlang irányába vettük utunkat. A települést elhagyva változatos, itt-ott kitett terepen haladtunk. Először a Gánti-pihenőtől láthattunk rá a Dunakanyarra, a visegrádi várra, Dobogókőre. A tempó mindenki számára megfelelőnek tűnt, a 17 km-es távot végül 3 km/órás átlagsebességgel teljesítettük. A csapat számos helyen megpihent, előkerültek az otthonról hozott finomságok, volt idő az ismerkedésre, sztorizgatásra.
A barlangot elhagyva igazán meredek terepen haladtunk, a kék barlangi jelzés vezetett fel bennünket a Dobozi-oromhoz (315 m), majd nem sokkal ezután a Szent Mihály-nyeregben tértünk rá az országos kék jelzésre. Ezt követve értük el a túra legmagasabb pontját, a páratlan panorámával rendelkező, 1939-ben épült Julianus-kilátót (482 m). Itt legnagyobb meglepetésünkre egy másik ELTE-s csoporttal, a PPK külföldi hallgatóival találkoztunk. Elhangzott néhány gondolat Eötvös Lorándról, aki nem mellesleg lelkes túrázó és hegymászó volt, amit semmi nem bizonyít jobban, mint a Dolomitok keleti részén, a Cadini-csoportban róla elnevezett Cima di Eötvös csúcs (2837 m).
Megítélésem szerint nem képezi vita tárgyát, hogy a Julianus-kilátó szebb kilátást nyújt a Dunakanyarra, mint a pilisi oldalon található Prédikálószék-kilátó, de inkább azt javaslom mindenkinek, hogy mindkettőt látogassa meg, és döntse el maga. Abban minden bizonnyal megegyezünk majd, és erről a Julianus-kilátóban is elmerengtünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy a bős–nagymarosi erőmű dunakanyari eleme nem épült meg annak idején. Azért mégis csak szebb így a táj!
A Köves-mező, majd a Gubacsi-hálás (hogyan tudtak ilyen neveket kitalálni a régiek?) szintén szép panorámát kínált, de ezen pontokról már inkább a visegrádi fellegvárra, illetve a Szentendrei-szigetre tekinthettünk rá.
A meghirdetettnél kicsit hamarabb értünk vissza Nagymarosra, és így délután 4 órakor már a Nyugatiban búcsúzkodtunk. Jó volt látni az örömmel távozó mosolygós arcokat.
Következő túránk az őszi szünetben várható, a kiírás a GTK felületein most is elérhető lesz, kövessetek bennünket.
A túra nyomvonala itt elérhető.
Nagymaros: Remek kiindulópont a Dunakanyarba tervezett túrákhoz. Leggyorsabban – 40 perc alatt – vonattal érhető el a Nyugatiból, félóránként induló zónázó járatokkal. Nagymaros–Visegrád vasútállomástól indul az Országos Kéktúra 17. szakasza, lényegében ez a Börzsöny kapuja. Egy óra alatt számos kilátópontot elérhetünk, továbbá komppal átkelhetünk a Duna jobb partjára, Visegrádra. A város korábban a „gurulós” marosi málnáról, valamint a 18. században virágzó helyi szőlő-bor kultúrájáról volt híres. Ezt mi sem tanúsítja jobban, mint a mai is meglévő működő borospincék sokasága.