Hajdu Ottó (1959–2022)
Az alábbiakban kollégái, Veress József (egykori tanára) és Dombi Ákos (egykori tanítványa) emlékeznek meg róla.
A tanár emlékeiből
A hetvenes évek végén Pécsett egy szemináriumon az akkori szimulált magyar árrendszert bemutató kötelező irodalmat tárgyalva megemlítettem: ha valaki a tételek matematikai bizonyítását prezentálná, annak felajánlom a jelest. Szinte meg is feledkeztem szavaimról, amikor pár hét múlva az órán felállt egy szimpatikus fiatalember, hóna alatt pálcával és egy méretes papírhengerrel, amit a táblára illesztett, és két négyzetméternyi képlettel a megoldást hibátlanul prezentálta. Éreztem, csillag született.
Pályáját kollégaként, barátként végigkövethettem. PTE, Corvinus, Győr, BME GTK, ELTE. Statisztika. A szót olyan szeretettel mondta ki, mintha a családjáról vagy kedves háziállatukról lett volna szó. Már hallgató korában felismert olyan összefüggéseket, amelyek messze túlmutattak az akkori tananyagokon. Pályafutása során különösen a szegénység mérhetőségében alkotott nemzetközileg is kiemelkedőt. Az MTA doktora, habilitált egyetemi tanár lett.
Kiváló barát, nagyszerű sporttárs volt. Rendkívül elegánsan teniszezett, ragyogóan focizott, aszkétikusan futott.
Senkinek nem tudott volna ártani. Őt érték olykor igaztalan vádak, amelyeket nehezen viselt. Nagyon sok feszültséget mélyen belül élt meg, talán önmaga számára is láthatatlanul. Vélhetően borzalmas szenvedései között is megőrizte higgadtságát. Bízott felépülésében, sőt, halála előtt egy nappal telefonon definiálta betegségeinek külső és belső szórását. Költő kedvencének, Dsida Jenőnek hozzá is köthető soraival búcsúzom Tőle:
„Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan.”
Veress József
Búcsúzik a tanítvány
Kedves Barátom, Ottó!
Megrendülve, mélységes szomorúsággal állunk távozásod előtt. Néhányan tudtuk, hogy egészséged az elmúlt időszakban megromlott. Aggódtunk érted. Vártuk, hogy túl legyél rajta, és visszatérj közénk. Nem így történt. Bár fel-felrémlett bennünk a félelem, de pozitív szavaidból mindig optimizmust merítettünk, betegségedre átmeneti állapotként tekintve. Néhány nappal halálod előtt az éppen elkészült cikkedről beszélgettem veled. Hogyan is gondolhattam volna, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk… Keresem a szavakat, de mindhiába, nincsenek!
A minap megtartottam azt az előadást, amelyet a közös tárgyunk keretében Te tartottál volna. Nehéz szívvel léptem be a terembe, beüzemeltem a technikát, kivetítettem a diát, és az „Ökonometria” szó láttán hirtelen megmerevedtem. „Ökonometria”, mindezidáig ez a szó könnyed, izgalmakkal teli utazást jelentett számomra. Most már valami sokkal többet: az örökségedet, amellyel tovább élsz bennem, bennünk! Biztosan örülnél, ha ezt most olvasnád, bár azt hiszem, Te mindvégig tudtad, hogy egyszer ez így lesz. Hosszú évekkel ezelőtt Te tanítottál meg a szakmára. Emlékszem a különórákra, amiket tartottál nekünk. Az előadásaidra, amelyeket újra és újra végighallgattam, és amelyeket szinte betűről betűre ismerek.
Időközben az élet úgy hozta, hogy tanszékvezetőként a főnököd lettem. Kapcsolatunk törvényszerűen átalakult: míg az egykori tanítvány vezetőként „szárnyait bontogatta”, Te szerény eleganciával a háttérből továbbra is támogattál, ha kellett. A szakmai mentorból barát lett.
Most a közös évtizedekre visszagondolva meredek magam elé, és ismét tudatosul bennem, hogy még mindig ki a mester és ki a tanítvány. Mert vannak dolgok, amik soha nem változnak!
Gloria tibi, professor! Nyugodj békében, Barátom!
Dombi Ákos