„Egy ilyen lépés mindig nagy felelősséggel jár”
Hogyan emlékszik vissza a pályakezdésére a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen? Milyen kihívásokkal találkozott, amikor 2005-ben elkezdte egyetemi tanársegédi munkáját?
Az évszámokat illetően mindig óvatos vagyok, de ha visszagondolok, azt hiszem, a történetem tanulságos lehet azok számára, akik most lépnek erre a pályára. Az egyetemi tanulmányaim végén már demonstrátorként dolgoztam azon a tanszéken, ahol később a doktori tanulmányaimat is folytattam. Ez azt jelentette, hogy már hallgatóként betekintést nyerhettem a tanszék működésébe, láttam, hogyan szerveződik az oktatás, és milyen elvárásokkal szembesül egy egyetemi oktató. Azonban a demonstrátori munka és az oktatói szerep között hatalmas különbség van, és ezt igazán csak akkor tapasztaltam meg, amikor ténylegesen tanítani kezdtem.
Kezdő oktatóként a legnagyobb kihívás az volt, hogy egyik napról a másikra „a sötét oldalra” kerültem, azaz hallgatóból oktatóvá váltam. Ez egy nagyon sajátos helyzet, mert azokkal szemben, akik nemrég még évfolyamtársaim vagy nálam csak alig fiatalabb hallgatók voltak, már tekintélyt kellett képviselnem. Ráadásul ez nemcsak szakmailag, hanem módszertanilag is kihívásokat jelentett, hiszen még nem rendelkeztem a tapasztalt kollégák rutinjával, így rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem: hogyan lehet egy szemináriumot jól felépíteni, milyen struktúrában érdemes haladni, mennyi idő alatt lehet egy-egy feladatot jól megoldani úgy, hogy az a hallgatók számára is követhető legyen. Mindezt a mai korszerű technikai megoldások nélkül, többnyire zöld táblán, fehér krétával.
Ezek mellett volt egy személyes vívódásom is: hogyan érhetem el, hogy a hallgatók komolyan vegyenek, amikor alig vagyok idősebb náluk. Meg kellett találnom a saját tanítási stílusomat, ki kellett alakítanom azt az előadói jelenlétet, amelyben magabiztosnak érezhettem magam. A tanári önbizalom nem egyik napról a másikra jön, hanem tapasztalatokkal és visszacsatolásokkal épül fel.
Oktatás közben
Milyen tárgyakat tanított pályája kezdetén, és milyen hatással volt Önre az oktatói munka? Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy ez a hivatás az Ön számára a legmegfelelőbb választás?
Ami különösen érdekes, hogy ma is szinte pontosan ugyanazokat a tárgyakat – statisztika, minőségmenedzsment – oktatom, mint amikor kezdtem. Az viszont nagyon sokáig nem volt egyértelmű számomra, hogy az oktatói pálya valóban nekem való-e, mert egyáltalán nem éreztem magam komfortosan ebben a szerepben. Nagyon erős volt bennem a bizonyítási vágy, és így a nyomás is, hogy mindenre fel kell készülnöm, és nem engedhetem meg magamnak, hogy egy hallgatói kérdést ne válaszoljak meg azonnal. Akkoriban még nem tudtam, hogy teljesen rendben van, ha azt mondom, hogy „erre most nem tudok pontos választ adni, de utánanézek, és visszatérünk rá”. Évek kellettek ahhoz, hogy ezt természetesnek vegyem.
Az igazi fordulópont csak egy hosszabb időszak után jött el, amelynek során fokozatosan kezdtem érezni, hogy ez a munka nekem való. Azok az első sikerélmények, amikor egy bonyolultabb statisztikai problémát úgy sikerült elmagyaráznom, hogy a hallgatók ténylegesen megértették, vagy amikor egy tantárgy esetében hetekkel-hónapokkal később kaptam egy-egy hallgatói e-mailt, hogy valamilyen módszer működött, és még előléptetés is lett a jutalom – ilyenkor kapok megerősítést abban, hogy van értelme a munkámnak.
Dékánhelyettes asszony köszönti a végzetteket a diplomaátadó ünnepségen
PhD-fokozatát summa cum laude minősítéssel szerezte meg. Hogyan hatott ez a siker a tudományos pályájára? Melyek voltak azok a kutatási területek, amelyek a legnagyobb szenvedélyt ébresztették Önben?
A doktori témám megtalálása hosszabb időt vett igénybe, nem volt olyan egyértelmű „aha” pillanat, amikor rögtön tudtam volna, hogy pontosan mivel is szeretnék foglalkozni. Akkoriban az EFQM-hez kötődő szervezeti önértékelési modell és a Nemzeti Minőségi Díj élte a fénykorát Magyarországon, és éppen ez a terület adott számomra egy olyan kutatási fókuszt, amelybe mélyebben bele tudtam ásni magam. Az EFQM-modell különösen izgalmas volt számomra, mert általa a szervezet különböző folyamatai és eredményei közötti összefüggések jól nyomon követhetők. Itthon a 2000-es évek végén kezdték el alkalmazni a minőségmenedzsment rendszereket a felsőoktatásban, és ekkor adódott egy lehetőség arra, hogy a saját kutatásaimat ezen a területen is hasznosítsam. Részt vettem olyan projektekben, amelyek célja a felsőoktatási intézmények minőségfejlesztése volt, ennek köszönhetően pedig mélyebben beleláthattam abba, hogy hogyan lehet egy egyetem működését hatékonyabbá és eredményesebbé tenni. A PhD megszerzése természetesen jelentős mérföldkő volt a tudományos pályámon, de az igazi értékét abban látom, hogy lehetőséget adott arra, hogy tovább építsem ezt a kutatási irányt, és a felsőoktatási pályámon is gyakorlati eredményekre váltsam. Amikor később dékánhelyettesként dolgoztam, már egy másik nézőpontból is rá tudtam tekinteni ezekre a rendszerekre és eszközökre, és próbáltam az ott megszerzett tudást a gyakorlatba is átültetni.
Kari értekezleten
Valóban, számos vezetői beosztásban dolgozott, mind a BME-n, mind az ELTE-n. Mi motiválta abban, hogy ilyen pozíciókat vállaljon, és milyen tapasztalatokat szerzett ezekben a szerepekben?
A vezetői szerepek mindig egy újabb kihívást jelentettek számomra, de soha nem kizárólag a személyes előmenetel motivált, sokkal inkább az, hogy lehetőségem nyíljon arra, hogy valódi változásokat érjek el az adott szervezetben. Még a dékánhelyettesi pozícióm előtt kisebb vezetői feladatokat vállaltam el: először szakcsoportvezetőként dolgoztam, majd tanszékvezető-helyettesként. Ezek a szerepek már betekintést adtak abba, hogy milyen adminisztratív és stratégiai döntések határozzák meg egy tanszék működését.
A főállású anyaság után egy komolyabb vezetői szerep várt rám, amikor elvállaltam a minőségügyi dékánhelyettesi pozíciót a BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán. Ez egy teljesen más jellegű kihívást jelentett, hiszen itt már nem csupán egy tanszéki szintű koordinációról volt szó, hanem a kari stratégiai célokhoz igazodva kellett működnöm. A feladatok egy része persze nagyon konkrét és operatív jellegű volt – például az oktatási folyamatok minőségbiztosításának fejlesztése –, de emellett jelentős szerepet kaptak a hosszú távú tervezési és szervezetfejlesztési kérdések is. Azt hiszem, a legnagyobb tanulság számomra, hogy a vezetői szerep nem csupán döntéshozatalt jelent. Egy jó vezető nemcsak irányít, hanem figyel, támogat, és alkalmazkodik a környezet változásaihoz.
Kollégák körében
Egy nő számára az akadémiai élet és a magánélet összehangolása gyakran kihívásokat jelenthet. Hogyan találta meg az egyensúlyt a családi és szakmai kötelezettségei között?
Szerencsés helyzetben voltam, mert mindig erős családi támogatás állt rendelkezésemre, ez alapvetően megkönnyítette a visszatérésemet a szakmába a gyermekeim születése után. A munkám rugalmassága pedig lehetőséget adott arra, hogy fokozatosan vegyem vissza az oktatási feladataimat, és közben azokra a kutatási területekre is fókuszálhattam, amelyek igazán érdekeltek. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy az egyetemi környezet viszonylag rugalmas munkarendet biztosít, és ezzel egy női oktató sokkal könnyebben össze tudja hangolni a karrierjét és a magánéletét, mint más szakmákban.
Milyen tanácsot adna más nőknek, akik hasonló karrierutat választanának?
A legfontosabb tanácsom az, hogy tudatosan építsék a karrierjüket, ne hagyják, hogy a külső elvárások vagy a társadalmi sztereotípiák eltántorítsák őket attól, amit valóban szeretnének elérni, mert igenis van a hölgyeknek keresnivalója mind a gazdasági szakmában, mind a vezetői szerepekben – ezt kutatások is alátámasztják. Persze figyelembe kell venni, hogy a női karrierút egyik állomása a gyermekszülés, de azt gondolom, hogy kellő tudatosággal és tervezéssel jól megfér egymás mellett a családi és szakmai élet. Nálam is előfordult, hogy egy-egy kutatást akkor végeztem, amikor a lányaimmal voltam itthon. Ezért is tartom kiemelten fontosnak az önismeretet: legyünk tisztában az erősségeinkkel és gyengeségeinkkel, mert csak így tudjuk reálisan felmérni a lehetőségeket és megtalálni azt a helyet, ahol igazán ki tudunk teljesedni. A vezetői szerepben – nőként, férfiként egyaránt – pedig a legfontosabb tulajdonság az alázat és a példamutatás, mert ez az, ami hitelessé tesz egy vezetőt.
A napi rutinból a futás sem hiányozhat
Első női oktatóként kapott egyetemi tanári kinevezést az ELTE Gazdaságtudományi Karára. Mit jelentett ez a siker az Ön számára?
Nyilvánvalóan hatalmas elismerés volt számomra az egyetemi tanári kinevezés, különösen azért, mert első nőként értem el ezt a pozíciót az ELTE GTK-n. Egy ilyen lépés mindig nagy felelősséggel jár, mert az ember nemcsak önmaga miatt dolgozik, hanem példát is állít azok számára, akik mögötte jönnek ezen a pályán. Bár természetesen büszkeséggel tölt el, mégsem kizárólag a személyes siker szempontjából tekintek rá. Számomra sokkal fontosabb az, hogy ezzel az egyetemi közösség is elismerte azt a munkát, amit az oktatás és a kutatás területén végeztem. Ez visszaigazolja az általam képviselt megközelítést, ami a kutatás és az oktatás szoros összekapcsolása, és a gyakorlati relevancia és a tudományos igényesség együttes figyelembevétele.
A jövőt illetően most különösen arra vágyom, hogy még több tehetséges hallgatóval foglalkozhassak, és aktívabb szerepet vállalhassak a TDK- és PhD-témavezetésekben. A közelmúltban egy diákom első helyezést ért el a TDK-n, és ez egy olyan sikerélmény volt, ami újra megerősített abban, hogy mennyire fontos a fiatal tehetségek mentorálása. Emellett szeretnék több időt szánni a kutatási feladataimra is. Az elmúlt években, különösen dékánhelyettesként, kevésbé tudtam ezekkel foglalkozni, és úgy érzem, most elérkezett az idő arra, hogy ismét nagyobb hangsúlyt fektethessek a tudományos munkáimra.
A habilitációs oklevél átvételekor
Milyen kihívásokat lát a magyar felsőoktatás előtt a következő évtizedben? Ön szerint hogyan lehetne még hatékonyabbá és innovatívabbá tenni az egyetemi oktatást?
A felsőoktatás szerepe már egy ideje átalakulóban van, és a mesterséges intelligencia térnyerése ezt a folyamatot fel fogja gyorsítani. A munkaerőpiaci elvárások is folyamatosan változnak, és az egyetemeknek alkalmazkodniuk kell ezekhez a változásokhoz, hogy valóban versenyképes diplomát tudjanak biztosítani a hallgatók számára. Az egyik legfontosabb irány az, hogy a felsőoktatás aktívabban működjön együtt a munkaerőpiaci szereplőkkel, hogy a hallgatókat olyan tudással és készségekkel lássa el, amelyek a valós gazdasági környezetben is alkalmazhatóak. Az is kulcskérdés, hogy a felsőoktatás maga is rugalmasabbá és gyorsabban reagálóvá váljon, hiszen egy valóban modern egyetemnek képesnek kell lennie arra, hogy hamar alkalmazkodjon az új kihívásokhoz.
Egy másik kihívás, hogy a felsőoktatás hogyan tudja fenntartani azt az egyedi értékét, amit a kritikai gondolkodás fejlesztése jelent. A mesterséges intelligencia térhódításával egyre nagyobb szükség lesz arra, hogy a hallgatók ne csupán információkat tanuljanak meg, hanem képesek legyenek ezeket értelmezni, összefüggéseket felismerni, és kreatív módon alkalmazni a tudásukat. Az én szerepem pedig ebben az, hogy mind oktatóként, mind kutatóként, mind pedig vezetőként segítsem ezt a folyamatot, és hozzájáruljak ahhoz, hogy a felsőoktatás valóban értéket teremtsen a hallgatók és a társadalom számára.
Fotók: Horváth Péter, Palasics Bence, Tóth Zsuzsanna Eszter, Végh Bence