Ahogy a történelem, a jövő is tele van váratlan fordulatokkal

Magyarországon 1969-ben lett siker az angol tudományos-fantasztikus író, Arthur C. Clarke „A jövő körvonalai – Hol kezdődik a lehetetlen” című ikonikus munkája. Ekkorra már hét év telt el az angol kiadás óta, s erre az időszakra a technikai fejlődés korábban soha nem látott felgyorsulása volt a jellemző. Kennedy elnök 1962-ben a Rice Egyetemen jelentette be, hogy még 1970 előtt az Egyesült Államok embert kíván eljuttatni a Holdra – s 1969-re a terv csakugyan meg is valósult. Úgy látszott, többé tényleg semmi sem lehetetlen – az, amit Clarke a könyvében megjósolt, elkezdett valóra válni. 55 év telt el azóta, bő fél évszázad távlatából már lehetőségünk van egyfajta mérleg megvonására: mi teljesült a tudományos próféciákból? Mi az, ami másként alakult? Mi volt, amire senki nem számított, de mégis bekövetkezett? S mennyire tudjuk mi, most „megjósolni” az előttünk álló évtizedeket? Galántai Zoltán, a távoli jövő kutatásának magyar szakértője, számos könyv szerzője, karunk oktatója segítségével eredünk a jövő nagy kérdéseinek nyomába.

Mennyiben jelentett Clarke könyve szenzációt 1962-ben a nagyvilágban, és mennyire 1969-ben Magyarországon?

A könyv nemzetközi szinten sikeresnek számított, hiszen Clarke sci-fi íróként ekkor már világhírű volt. Magyarországon viszont vegyes volt a fogadtatása. Miközben a science fiction rajongók odavoltak érte, Feleki László a Ludas Matyi című vicclapban azt írta, hogy kifejezetten csalódott, és „a fantázia csődjének” nevezte a könyvet, mert szerinte az olyan témákban, mint az űrbányászat vagy az éghajlat átalakítása, nincs semmi új.

És szerintem igaza is volt. Az időjárás-módosítás az 1950-es években még a Collier’s magazin címlapjára is felkerült, annyira biztos volt benne mindenki, hogy most ez jön (ehhez képest a felmelegedés jött). Szóval a könyv nem éppen Clarke leginnovatívabb műve. Ennek ellenére a laikus olvasók számára izgalmas és futurisztikus képet festett a jövőről – különösen, hogy a szocializmus vasfüggönye mögött eddig nem nagyon hallott ilyesmiről. Maguk az ötletek amúgy az eljövendő technológiai lehetőségeire koncentráltak, és így a Clarke-féle hard science fictionhöz illeszkedtek, amely a technológiai és tudományos fejlődésre fókuszál az ember helyett. És persze ez sem tetszett mindenkinek.

De A jövő körvonalai Magyarországon azért alapművé vált a science fiction rajongók körében, akik számára mintegy igazolta, hogy szeretett műfajuk komoly és releváns is lehet. A kor meghatározó SF folyóirata, a Galaktika hátlapján hosszú ideig az szerepelt, hogy „a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia”.

Másfelől viszont Clarke, bár jól illeszkedett a korszak tudományoptimizmusához, nem tudott jelentős hatást gyakorolni a magyar jövőkutatásra, és később inkább pl. Alvin Toffler „Jövősokk” c. munkája számított fontosnak, amely sokkal inkább foglalkozik társadalmi kérdésekkel (nekem is nagyjából azzal indult a pályám, hogy akkori kolléganőmtől, a jövőkutató Tóth Attiláné dr.-tól kölcsönkaptam). És a nemzetközi jövőkutatási irodalom sem tartja számon Clarke-ot a nagy elődök között. Más írásai viszont, így a „2001: Űrodisszeia” alapvetően befolyásolták, ahogyan a jövőt egy időben elképzeltük.

És ha már Clarke-ot mint SF-írót emlegettük, érdemes megemlíteni, hogy mostanra a sci-fi szerepe eléggé átértékelődött. A fizikus John D. Barrow szerint, noha egy időben hatékonyan tudta népszerűsíteni a vélt jövőt, ma már nem képes ötleteket adni a tudománynak és technikának, mivel azok annyira bonyolulttá váltak, hogy kívülről gyakorlatilag lehetetlen kitalálni, hogy merre lenne érdemes továbblépni bennük – sőt, megérteni is lehetetlen (és nem, most nem a SF ellen beszélek: én is írtam néhány ilyen regényt, és közben kimondottan jól szórakoztam).

A jövő menetrendje, ahogy Clarke 1962-ben várta

Mikor kezdődött, és hogyan fejlődött a hatvanas évekig a tudományos jövőkutatás?

A tudományos értelemben vett jövőkutatás kezdete talán 1901, amikor a ma már leginkább sci-fi íróként számontartott gondolkodó, H. G. Wells Anticipations című műve megjelent. Elsőként ő alkalmazott szisztematikus és a korához képest rendkívül kreatív módszereket a jövő vizsgálatára. Ez persze egy hosszabb történetbe illeszkedett bele, hiszen a jövőkutatási fokozatosan alakult ki. Az ipari forradalom felfutása után például a hadseregek logisztikai igényei újfajta tervezési módszereket követeltek meg. Az első világháború idején a jövőkutatás egy gyakorlati formája, az „előretervezés” is fontos lett, hiszen sosem látott mennyiségű ember és haditechnika mozgatását kellett koordinálni. Ami aztán a jövő pontos és kiszámítható valóságként való felfogásához vezetett.

Ez persze nem volt idegen az akkori determinisztikus megközelítéstől. Laplace francia csillagász mondta még a 19. század elején, hogy ha lenne egy „démon”, akinek minden lehetséges információ a rendelkezésére áll, akkor az a jövőt képes lenne bármeddig előre látni. Vagyis egyáltalán nem lehetetlen megjósolni, hogy mi lesz – csak elég erőforrás kell hozzá.

Az ilyen jövőképektől a 20. század második felétől tolódott el a hangsúly a komplex, dinamikus és bizonytalan jövőmodellek felé. Nem véletlen, hogy az angolszász szakirodalom „futures studies”-ról beszél, amely a jövő többféle lehetséges (vagy annak vélt) verziójának feltárását célozza meg, és azt hangsúlyozza, hogy a jövő nem egyetlen előre meghatározott állapot, mivel számos kimenet képzelhető el.

Eközben mindmáig az az egyik alapprobléma, hogy nem jól definiált, hogy ki számít jövőkutatónak, mert nem épült rá olyan, intézményes képzés, mint mondjuk a közgazdaságtanra, ahol „közgazdásznak lenni” nyilvánvalóan diplomához kötött. Ez persze nyitottá tette a területet – esetenként a hitelesség és szakmaiság rovására.

Hogyan alakult a jövőkutatás tudományos fejlődése az 1950-es évek végétől a szocialista országokban, például Magyarországon?

A jövőkutatás mint „szocialista tudomány” az 1920-as évek elején a Szovjetunióban bukkant fel, amikor az iparosítási tervek miatt szükségessé váltak az előrejelzések. Ezek kezdetben gyakorlati célokat szolgáltak: ahhoz, hogy tudjam, hová érdemes villamos erőművet építeni, tudnom kell, hogy öt vagy tíz év múlva hol lesznek gyárak. A sztálini terror idején azonban az ilyen típusú kutatásokat (is) megszüntették, és a jövőkutatás csak az 1950-es években indult újra, a diktátor halála után. Ekkoriban a kibernetika elfogadottá válása is hozzájárult az elfogadottá válásához, ugyanis a visszacsatolásokon alapuló rendszerek fontos szerepet játszottak a tervezésben.

Az 1950-es évek végétől aztán a szovjet jövőkutatást gazdasági és társadalmi előrejelzésekre is használni próbálták, de alapvető probléma volt, hogy egy központosított, tekintélyelvű és titkolózásra hajlamos rendszerben nehéz (lehetetlen) hozzáférni a szükséges adatokhoz. Az ideológiai elvárások pedig még inkább félrevihették az egészet, miközben leginkább a műszaki-gazdasági tényezőkön volt a hangsúly.

És most egy rövid kitérő Magyarország felé: nálunk a jövőkutatás 1968-ban kezdődött, amikor Kovács Géza szemináriumot hirdetett a témából a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem (a mai Corvinus elődjén). A kutatásoknak természetesen nálunk is összhangban kellett lenniük a tervgazdaság elveivel – miként az a szocialista táborban „szokásos” volt.

De nem csak a szocializmus létezett. A szovjet és amerikai jövőkutatás közötti kapcsolatok is fontosak voltak. Meg az is, hogy a magyar jövőkutatók is gyorsan felvették a kapcsolatot az emberiség jövőjével foglalkozó, nagy nevű Római Klubbal. A szovjet kutatók pedig átvették az amerikai Delphi-módszert, amely szakértők véleményének folyamatos finomításán alapul. De, bár ezt a szocialista körülményekhez igazították, a fentebb említett politikai és információs korlátokra ez sem kínált megoldást.

Hogyan fejlődött tovább a jövőkutatás?

Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az 1950-es években a nyugati jövőkutatás az első és második világháború, valamint a hidegháború hatására stratégiai katonai eszközként alakult ki. Az Egyesült Államokban különösen fontos szerepet játszott a lehetséges forgatókönyvek modellezésében, és annak vizsgálatában, hogy mi vezethet egy harmadik világháborúhoz, és ezt hogyan lehetne elkerülni. Ekkoriban a jövőkutatás valóban élethalál kérdésnek tűnt. A RAND Corporation, ez a katonai agytröszt, kulcsszerepet játszott, és több jövőkutatási eszközt is kidolgozott, így a fentebb már említett Delphi-módszert is.

Fontos kiemelni, hogy a nyugati jövőkutatás viszonylag gyorsan eltávolodott az olyan, determinisztikus modellektől, mint amilyeneket a szovjet típusú tervezés használt, és amely egyszerűen előírta, hogy mi történjen. Ehelyett a „lehetőségek fázisterének” feltérképezésére koncentrált, vagyis arra, hogy az ismert tényezők alapján milyen jövőbeli események lehetnek valószínűek vagy lehetségesek. Később Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter úgy fogalmazott, hogy vannak dolgok, amelyeket tudunk; vannak, amelyekről tudjuk, hogy nem tudjuk; és végül vannak dolgok, amelyekről nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Ez a mondás jól illusztrálja a jövőkutatás alapvető problémáját, miszerint mindig lehetnek előre nem látható események.

Ilyen volt az első világháború kitörése is, amely utólag elkerülhetetlennek tűnik, mégsem számított rá senki. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egy nyílt rendszerben mindig felbukkanhat valami kívülről érkező, előre nem látott dolog. Ha a dinoszauruszok foglalkoztak volna jövőkutatással, akkor a hosszú távú terveiktől igencsak eltért volna a valóság… Nem meglepő hát, hogy a nyugati jövőkutatás az idők folyamán egyre inkább érdeklődni kezdett a komplexitás alapú értelmezés iránt, ahol a rendszerek viselkedése nem redukálható az alkotóelemeik tulajdonságaira. Ebből a megközelítésből a jövőkutatásnak nem a konkrét jövőbeli események előrejelzése a célja, hanem a rendszerek viselkedési mintáinak és a potenciális változások lehetséges irányainak feltérképezése – már amennyire lehet. És ez radikálisan eltér a korábbi modellektől. Mint ahogy az is jelentős különbség, hogy a nyugati kutatók is egyre inkább társadalmi és gazdasági kérdésekre koncentráltak. A Római Klub 1972-es, A növekedés határai c. könyve már az egész emberiség jövőjére kérdezett rá.

A gond viszont továbbra is az, hogy a jövő alapvetően bizonytalan. Ezért a jövőkutatás leginkább arra szolgál, hogy segítsen azonosítani és megérteni a lehetőségeket, nem pedig garantálni, hogy pontosan úgy lesz.

Clarke nem egy 1962-es technológiai előrejelzése szinte évre pontosan megvalósult – például a Holdra szállást 1970-re tette –, más dolgokat azonban, mint az internetet és a mesterséges intelligencia, nem tudott megjósolni. Mi lehetett ennek az oka? A jövőben milyen olyan technológiai vagy társadalmi változások következhetnek, amelyeket ma még nem tudunk elképzelni, a jövőkutatás fel tud-e készíteni minket ezekre?

A jósolgatás Wellsnek sem ment mindig jól. Valamiféle atombomba lehetőségét ugyan előre látta, de a 20. század elején úgy vélte, hogy a repülőgépek az 50-es évekig nem fognak szerepet játszani a háborúban. Vagyis, ha az előrejelzéseket nézzük, találunk olyat, amely megvalósult – és olyat is, ami nem. A jövőkutatás legfőbb kihívása, hogy a jövőt nem lehet lineárisan levezetni a múltból. A filozófus David Hume szerint hiba abból kiindulni, hogy a múlt és a jövő között lényegi analógia van – elvégre éppen az a kérdés, hogy van-e. A történész Louis Namier pedig azt mondja, hogy a történelem tanulmányozásának legnagyobb hozadéka „annak az intuitív megértése, hogy hogyan nemtörténnek a dolgok”. Ugyanez igaz a jövőkutatásra is, amikor a múlt alapján próbálnánk következtetéseket levonni a jövőre nézve.

Példának okáért a „publikus technológiák” fogalma, amelyet a technikatörténész David Edgerton vezetett be, jól példázza, hogy minden korszak jövőképe az akkor látványosan fontosnak tűnő technológiákra épül. Az 1960-as években az űrkutatás és az atomenergia dominálta a közbeszédet, úgyhogy ez alapján képzelték el a jövőt. A technológiai fejlődés természetét azonban inkább Bill Gates megállapítása világítja meg: e szerint a rövid, néhány éves távon hajlamosak vagyunk túlbecsülni az új megoldások jelentőségét, míg hosszabb távon alá- és mellébecsüljük őket – véletlenül sem találva el, hogy hol és milyen szerepet fognak játszani az életünkben. Ezért maradt ki például Clarke előrejelzéseiből is az internet és a mesterséges intelligencia, amelyek persze jóval fontosabbnak bizonyultak az űr megálmodott kolonizálásánál.

A jövőkutatás célja tehát nem a pontos előrejelzés, hanem, miként már említettük, a lehetőségek fázisterének felderítése. Mármint, ha ez lehetséges egyáltalán, ugyanis problémát jelent, hogy a komplexitáselmélet szerint a rendszerek gyakran többek a részelemek összegénél, és a jövőbeni állapotukat nem tudjuk megjósolni, amíg, mondhatni, oda nem érünk.

Ennek a helyzetnek a kezelésére szolgál a forgatókönyv-elemzés (szcenáriókészítés). Ez rendszerint három lehetőséggel számol: azzal, hogy a dolgok továbbra is ugyanúgy fognak csordogálni, mint eddig (business as usual); azzal, hogy nagyon rossz – és azzal, hogy nagyon jó irányt vesznek a dolgok. Például, ha a mai publikus technológiát, az AI-t nézzük, akkor elképzelhető, hogy szép normálisan beépül a mindennapjainkba; egy pozitív forgatókönyv esetében beváltja a hozzá fűzött reményeket, és pl. hatékony eszközöket ad a kezünkbe a felmelegedéssel szemben; és végül ott van az is, hogy néhány évtized múlva az égjajlatváltozás és környezetrombolás miatt leginkább a túlélésünkkel leszünk elfoglalva, nem pedig a felettébb energiaigényes mesterséges intelligencia fejlesztgetésével.

Szóval akkor mire is szolgál a jövőkutatás?

Az én értelmezésemben olyan, mint egy serpa, aki támogatja a hegymászót, felhívja a figyelmét a veszélyekre stb., ám csak az előre látható dolgokra képes felkészíteni. De azért segít eligazodni a különböző, ma lehetségesnek gondolt forgatókönyvek között, miközben alternatív stratégiákat is javasol. Namier történelmi intuíciójához hasonlóan a jövőkutatással való foglalkozás is segíthet annak megértésében, hogy a múlt tapasztalatai alapján mely, jövőre vonatkozó elképzelések tűnnek felejthetőnek.

A jövőkutatás tehát nem a jósolgatás eszköze, hanem (jobb esetben) egy stratégiai gondolkodási folyamat, amely mindig több, különböző lehetséges kimenettel számol. Az, hogy Clarke nem látta előre az internet és a mesterséges intelligencia eljövetelét, nem az ő hibája, hanem a jövőkutatás inherens korlátjaiból következik, amelyeket a komplexitás és a bizonytalanság határoz meg. Elvégre mint ahogy a történelem, úgy a jövő is tele van váratlan fordulatokkal.

És mi a helyzet a távoli jövő kutatásával? Az még bizonytalanabb?

Inkább azt mondanám, hogy más. A jövőkutatásban nagyon fontos a lépték; egy igazi jövőkutató sosem a jövőről beszél, hanem arról, hogy két év múlva, öt év múlva, tíz év múlva. A távoli jövő kutatása pedig ott kezdődik, ahol a „normál” jövőkutatás már réges-régen véget ért, és az elképzelhető forgatókönyveket befolyásolja mondjuk az, hogy miként változik milliárd éves skálán a kozmikus környezetünk, és ez miként hat a földi életre (mármint, ha lesz még ilyen). Például: egy akkoriban létező értelmes faj milyen válaszokat adhatna az egyre nagyobbra fúvódó és végül a Földet is felfaló Napra. Mármint a jelenlegi elképzeléseink szerint.

Ami még mindig csak a kezdet. Mára többé-kevésbé létrejött egy biológiai eszkatológia nevű tudományterület. Ez azt kérdezi, hogy milyen esélyei lesznek az életnek és az értelemnek száz trillió év múlva, hogy igazán nagyot mondjak. A távoli jövő kutatása pedig az odáig vezető útról szól. És bár rettenetesen sok a bizonytalanság (sőt, még annál is több), van valami lenyűgöző abban, ha ilyesmiken tűnődhetünk – mint ahogy általában véve is lenyűgöző számomra a jövőkutatás. Ha nem is a válaszok, de a kérdések miatt mindenképpen az.

Az interjút készítette: Verebics János